Amikor az ember épp nem terhes, akkor elfelejti az összes gáz dolgot, amivel ez jár. Csak az jut eszébe, hogy mennyire csodás dolog kisbabát növeszteni, idült mosollyal pocakot simogatni, elolvadva nézni a férjet, ahogy ő simogatja-puszilgatja, tervezgetni hogy milyen is lesz ha megszületik...

Aztán amikor beköltözik, és kezdődnek a gondok, akkor vág pofán az újrafelismerés. Hogy ez mekkora szívás tulajdonképpen. (Vannak, akiknek "a terhesség nem betegség" - ezúton is üdvözlöm és vadul irigylem őket.) Hogy nem sok idő kell, kezdődik a cukorbaj, a gyengeség, a görcsök, a szédülés, a hányinger, a hőhullám-hidegrázás. Hogy folyton zabálnék, de nem lehet, mennék ide-oda a gyerekekkel, de nem lehet, és főleg örülnék, de nem merek. Mert ha már elvesztettél hármat, nemigen mersz örülni.

Úgyhogy itt fekszem az ágyban, várom a tízóraim idejét, hogy elfogyaszthassam mind a 20 gramm szénhidrátot, és várok. A holnapra, amikor betöltjük a 9 hetet. A jövő hétre, amikor elmegyek az orvoshoz, és megint láthatom a babát, és megtudhatom, hogy minden rendben van-e. A 12. heti vizsgálatokra, amikor picikét fel lehet lélegezni, ha ott is minden rendben találtatik. A 4 hónapra, amikor már komolyabban fel tudok lélegezni, ha odáig kihúztuk. A 6 hónapra, amikortól már van esélye, ha korábban születik. A megszületésére, amikor már végre kint lesz... és persze a neheze azután jön :)