... csak baromi lassan. Pihenek sokat, mert ha nem, azonnali görcsök/keményedés a jutalmam. Mit mondjak, piszok unalmas. Férj se boldog, ő is aggódik, és így a teendők oroszlánrésze rá marad, amivel küzd becsülettel, de kezd besokallni. Miatta is próbálok nem nyavalyogni, hanem pozitív és vidám lenni (legalább amikor itthon van), de mérsékelten sikerül, ő átlát rajtam, de legalább én jobban érezhetem magam, mint lelkierős asszony, aki hősiesen próbálkozik.

Nem segít, hogy a hormonok tombolnak ahogy kell, így simán rámtör a sírógörcs valami piszlicsáré hülyeségtől, és igen tragikusnak élek meg amúgy teljesen túlélhető dolgokat is. Egyetlen vigaszom, hogy ez mind határozottan el fog múlni, csak addig kell kibekkelni valahogy. Gyanítom, hogy a terhességgel járó szívások se lennének ilyen tragikusak számomra, ha épp nem lennék terhes, de ugye ezt az elméletet kicsit nehéz tesztelni :)

Beléptem egy terhességi cukorbetegeknek szóló fb csoportba, aminek előnye hogy sok tippet kapok, hátránya hogy teljesen kiborító a napi 3 "nyár van, meleg van, nem bírok megenni ennyi szénhidrátot, segítség!" poszt. Hát én kurvára meg bírnék enni kétszer ennyit is, sőt az ajtófélfát és a mosógépet is. Folyamatosan éhes vagyok, de persze egyik kaja se esik igazán jól, a rókakoma is kerülget folyamatosan. Hála az égnek még nem hánytam ki egy étkezésemet se, az lenne az igazán szívás a kiszámolt CH diétában. Mit lehetne csinálni egyáltalán? Analizálni a rókabőrt, hogy kb hány gramm jött ki és mennyit kell még betenni? Broáf.

Amikor az ember épp nem terhes, akkor elfelejti az összes gáz dolgot, amivel ez jár. Csak az jut eszébe, hogy mennyire csodás dolog kisbabát növeszteni, idült mosollyal pocakot simogatni, elolvadva nézni a férjet, ahogy ő simogatja-puszilgatja, tervezgetni hogy milyen is lesz ha megszületik...

Aztán amikor beköltözik, és kezdődnek a gondok, akkor vág pofán az újrafelismerés. Hogy ez mekkora szívás tulajdonképpen. (Vannak, akiknek "a terhesség nem betegség" - ezúton is üdvözlöm és vadul irigylem őket.) Hogy nem sok idő kell, kezdődik a cukorbaj, a gyengeség, a görcsök, a szédülés, a hányinger, a hőhullám-hidegrázás. Hogy folyton zabálnék, de nem lehet, mennék ide-oda a gyerekekkel, de nem lehet, és főleg örülnék, de nem merek. Mert ha már elvesztettél hármat, nemigen mersz örülni.

Úgyhogy itt fekszem az ágyban, várom a tízóraim idejét, hogy elfogyaszthassam mind a 20 gramm szénhidrátot, és várok. A holnapra, amikor betöltjük a 9 hetet. A jövő hétre, amikor elmegyek az orvoshoz, és megint láthatom a babát, és megtudhatom, hogy minden rendben van-e. A 12. heti vizsgálatokra, amikor picikét fel lehet lélegezni, ha ott is minden rendben találtatik. A 4 hónapra, amikor már komolyabban fel tudok lélegezni, ha odáig kihúztuk. A 6 hónapra, amikortól már van esélye, ha korábban születik. A megszületésére, amikor már végre kint lesz... és persze a neheze azután jön :)